| A "Szívünk háza"-projekt© szeretetelvű komplex önismereti személyiségfejlesztő program. | 
|
|
szeretet, szerelem;
önszervezés;
Buddha;
misszió;
függőségeink;
Szabadidomítás (Lovak és emberek);
ajánljuk; azonnali segítség; képtár; kapcsolat; támogatóink; kutatás regisztráció nélkül; adatvédelem |
Singer Magdolna: Veszteségek ajándéka
Singer Magdolna: Veszteségek ajándéka című könyvéből részlet
A másoknak nyújtott szeretet önmagunk gyógyítója
/Szenvedéllyel élni/
A háború után születtem, és ez mindjárt az első sikerem is lett, mivel 4.20 dekával születtem, így az egész kórházban körbevittek. A felszabadulás óta ekkora súllyal még nem született kisbaba.
Utána viszont már nem mondhatom, hogy olyan jól alakult a sorsom. Szomorú kisgyerek voltam, aki nagyon vágyott a szeretetre, de ezt titokban, mélyen magában tartotta. Emlékszem, sokszor odafeküdtem a huzatba, azzal a titkolt vággyal, hogy megfázzak és meghaljak. A lakás is szomorú volt, ebbe a nyolcadik kerületi lakásba soha nem sütött be a nap. Itt éltem, magányosan, játék és játszótársak nélkül. A szüleim dolgoztak, a kapcsolatuk pedig konfliktusos volt, végül el is váltak. Másodikos voltam ekkor, és egy évre szociális otthonba kerültem. Megértéssel fogadtam, de nagyon hiányoztak a szüleim.
Először apám vett magához, amikor megnősült, de később anyámhoz költözhettem.
Nem voltam egy egyszerű gyerek. Iskolába eljártam, de az iskolatáskát mindig lent hagytam az alagsori tárolóban. Osztálytársaim megírták a leckémet, órán figyeltem, érdekelt, de otthon nem tanultam. Alapvetően jól éreztem magam, de aztán értek megszégyenítések, amiket máig nem felejtettem el. Egyszer például az osztályunkat szétosztották más osztályokhoz, és akkor egy rangsorolásban - egyesek, kettesek, hármasok... - szembesülnöm kellett, mit érek. Nagyon szégyelltem magam.
A másik még szörnyűbb volt, hosszú ideig éltem a megbélyegzettség súlya alatt. Egy iskolai rendezvény alkalmával nagy örömmel én is részt vettem egy kabaréjelenetben. A háziorvos szerepet játszottam, és az volt a feladatom, hogy lerántsam a társamról a nadrágot. Sajnos jött minden a nadrággal, szegény ott ált meztelen alsótesttel. Kínos csend után nagy nevetés tört ki. Ettől kezdve az orosz tanárnő rendszeresen megalázott, azt mondta, csak bohócnak leszek jó. Évek kellettek, mire rájöttem, a bohóc is ember, sőt!
Határozottan vonzódtam a zenéhez, de be kellett látnom, nincs mód a taníttatásomra. Unokabátyáméknál voltunk albérlők, és csodálattal hallgattam a tőlük áthallatszó zongorázást. Végtelenül elbűvölt, a könnyű hangok felemeltek, a morgó hangok borzalmasan félelmetesek is voltak.Ha nem voltak otthon, akkor vertem a billentyűket. Kisiskolás voltam, több barátom is járt zenetanárhoz, hívtak, nézzem meg, hogyan játszanak a hangszereken. El is mentem, és csak néztem szomorúan és vágyakozva: tudtam, nekünk nincs rávaló. Olyan csalódás, olyan bánat volt, hogy mondjam meg az anyámnak, mit szeretnék?
Kamasz koromban pár alkalommal eljutottam operába, emlékszem a rám gyakorolt elementáris hatására, és arra, hogyan dúdoltam utána részleteket belőle. Felfedeztem, hogy a bérházak között erőteljesebben száll a hang, odaálltam hát, és fütyültem, elbűvölve és szárnyalón a saját magam keltette hangok varázsától.
Bukott tanulóból közben a legjobb 4-es lettem, de azért sok baj volt velem, ezért anyám - nehogy gazember váljék belőlem -, kollégiumba küldött. Újsághirdetésben látott egy cikket egy vájáriskoláról, gondolta, az jó lesz nekem. Vékony kis kölyök voltam, gyenge fizikumú, és azt sem tudtam, mi a bányászat.
Amikor első napot töltöttem odalent egy kis üregben, meggörnyedve kellett megtölteni három csillét. Kőkeményen dolgoztam, nem akartam feladni, szinte végkimerülésig hajtottam magam. Nagyon vergődtem, de egyszer csak felszabadultam: megtelt mind a három csille! Büszkén jelentettem, de a vezető rám szólt: Ki mondta, hogy hagyd abba? Ott a negyedik csille! Megsemmisültem, én már elmentem a végső határomig, képtelen vagyok folytatni! És ebben a kétségbeesettségemben megszólalt bennem anyám: olyan vagy, mint apád, nincs benned kitartás! Valósággal megvadított ez a hang, megteltem erővel. Az én fizikumomhoz képest szinte lehetetlen volt ez a ráadás feladat, mégis megcsináltam!
Nagy beavatás volt számomra. Egy vert helyzetben, amikor felállni sem tudtam órákig, amikor lekezeltek, megaláztak, kioktattak, akkor bizonyítottam, legyőztem önmagam! Ez az egész életemben megmaradt, rájöttem, hogy nekem nincs akadály, amit meg ne oldanék.
A középiskolában közelebb kerültem az irodalomhoz, és bár soha nem sikerült megérintenem úgy igazán, de a szereplés bűvöletben tartott. Olyan áhítattal, tisztelettel, alázattal, és boldogan tettem a dolgomat! De még visszhangzottak bennem a tanárnő gúnyos szavai: Csak bohócnak vagy jó! Még felnőttként is eszembe jutott, amikor különdíjat kaptam a versmondásomért: Kedves Tanárnő, most kellene ezt látnod! Amikor a vájár iskolából máig meglévő barátaim mesélik, mennyire dicsért a rendezőm, és hogy tehetségesnek tartott, csak bámulok, én ezt soha nem tudtam elhinni.
Fiatalon nősültem, családra vágytam. Feleségem kisfia mellett született két gyermekünk. Szorgalmas, erős, kitartó voltam mindig a munkámban, és felelősséget éreztem a családomért. Nem számítottam arra, hogy fiatalon megrokkanok. Egy térdműtét, és az egyre jobban eluralkodó, krónikussá váló ízületi gyulladás miatt egy idő után már alig tudtam járni, de akkor is erőmön felül igyekeztem helyt állni a bányában. Vádoltam magam, amiért egészséges emberből hirtelen megrokkantam, és félelmeim voltak a jövőmet illetően.
Egyre jobban leépültem, és eljött az idő, amikor egyedül már öltözködni sem tudtam. Egyenként begyulladtak, szinte izzottak a csontjaim, a kínok kínját éltem meg, de dolgoztam tovább egy könnyebb beosztásban. Úgyszólván használhatatlanná vált a kezem, de megtanultam különböző trükköket. Például a kapcsolótábla gombjait egyik ujjammal sem tudtam megnyomni, de rájöttem, van egy bicskám, azzal sikerül. Mindent elkövettem, hogy ne hogy teljesen ellehetetlenüljek.
De ez még nem minden. Brutális formában eluralta a testemet a phsoriázis, ami egy olyan bőrbetegség, amely rámegy az ízületekre. Szinte megundorodtam magamtól: amikor vastagon hámlott a bőröm és véresre vakartam, amikor a testem és a leheletem illata olyan volt, mint a kanális, amikor elfordultak tőlem az emberek. Nővérke, vezesse ki ezt az embert, hogy lehet közöttünk? - kérdezték a gőzfürdőben, ahova kezelésre jártam.
Két orvos is javasolta a nyugdíjazást, de én megátalkodottan dolgoztam tovább. Egy adjunktusnő nyers mondata rázott fel: "A családja csak addig fog örülni magának, amíg önellátó lesz!" Ha ezt nem vágja hozzám, talán még ma is hős akarok lenni. Alapvetően vidám, nevetős ember vagyok, de ekkor csupa önvád, elégedetlenség, keserűség lett az életem, sokszor sírtam is, pedig addig keménynek ismertem magam. Fásultan, elszigetelten éltem. Sokat kerestem a változtatás lehetőségét, de gyengeségem, fájdalmaim meggátoltak abban, hogy bármerre is elinduljak. Vágytam az emberek közé, vágytam kilépni az otthonom zárt világából.
Egy alkalommal egy közösségben csonkolt lábú fiatalokkal találkoztam, Ülő röplabda csapatot akartak szervezni, és kértek, segítsek. Én? Fiúk, én alig élek! Hogyan tudnék én bárkinek is segíteni? Amikor azonban az egyik tolószékes srác felháborodottan dühösködött, hogy miért nincs itt röplabdacsapat, mint ahogyan Budapesten, akkor megkérdeztem: És te, te mit tettél azért, hogy legyen? Nem panaszkodni kell, hangoskodni, hanem szervezni, tenni érte!
Ekkor elkezdtem a közösséget szolgálni, és ez megváltoztatta az életemet, bár ezt akkor még nem tudtam. Először a röplabda klubot hoztuk létre, majd a Humanitás Klub és Sportegyesületet. E közösség segítségével megtanultam elfogadni a helyzetemet, állapotomat. Bizakodó lettem a lehetőségtől, hogy hasznossá tehetem magam. Ahogy a klubtársak elkezdtek emberszámba venni, úgy én is magamat. Visszatért a jókedvem. A sokat kínlódó önmagamban felfedeztem a derűs bizakodót. Fogcsikorgató fájdalmak közepette ismét tudtam fütyülni. Bátorítottam önmagam, nem szabad kétségbe esnem, amiért csak nehezen, megváltozott mozgással tudok élni, közlekedni. Igaz, csak lábfejnyi lépésekkel, totyogva haladok fiatalember létemre, de akkor is hálás lehetek a sorsnak, hiszen lehetne rosszabb is.
A házasságunk azonban minden volt, csak nem boldog. Azt reméltem, a feleségem is örül a közösségi munkában elért eredményeimnek, de csalódtam. Bátorítás helyett többször azt kaptam: Ebből a családnak semmi haszna nem származik! Nem tudtam megértetni a feleségemmel, hogy e tevékenységem által ismét hasznos embernek érezhetem magam, és ez végső soron az egész családra jó hatással van. Együttélésünk társas magánnyá vált, a feleségem csaknem némává vált mellettem. Viszonzatlan maradt a ragaszkodásom, és végül felismertem, nem tehetem meg vele, hogy boldogtalanságra kárhoztatom. Korábban, ha válást emlegetett, azt hittem, a szívem áll meg, de most én javasoltam, és ő elfogadta.
Eljöttem egy kempingszékkel, hálózsákkal. Sok bonyodalom után lakásom lett, no meg egy rakás OTP tartozásom. Gyermekeimhez közeli lakóhelyet választottam, hogy továbbra is szoros kapcsolatot tarthassunk. Kétségbe voltam esve, de ez a kétségbeesés életem jobbra fordulását hozta. Önállóságom új erőkkel töltött fel, és lassan elindultam önmagam megtalálásának útján.
Ugyan nem tudtam elképzelni sem, mégis arra vágytam, hogy férfi életet élhessek. Foltosan és rozogán is maradt bennem még bizalom önmagam iránt, hogy mindennek ellenére vannak emberi értékeim, amik átsegítenek a kudarcon. Azt nem mesélem el, az önbizalmamat hány kedvessel sikerült erősítgetnem.
Aztán szerelemre vágytam, és ezt is megkaptam. Ebben a szerelemben olyannyira felszabadultam, hogy a páromnak verseket írtam, majd versek tanulásába, előadásába kezdtem. Arra készültem, a gyermekemet okosan tanítgatom, hogy a versek szeretete életre szóló ajándék legyen számára. Kislányunk született, istenem, de boldog voltam! Pár hetes volt, amikor kiderült, halmozottan sérült, soha nem fog tudni járni, beszélni.
Bántott, hogy nem tudok fizikailag segíteni a feleségemnek, hiszen még akkor magam is alig mozogtam. Birkózni kezdtem az állapotomon való javítás feladatával. Olvastam sokat, megváltoztattam az étkezésemet, az életmódomat. Szembe kellett azzal néznem, hogy évek óta nem végzek fizikai munkát, mégis annyit eszem, amennyit korábban. Változtattam. Mérsékeltem az ételek mennyiségét, elhagytam a gabonaneműeket és a tejet, tejterméket. 20 kilót leadtam egy év alatt, és a bőröm teljesen letisztult, nyoma sem maradt a vörösen lángoló foltoknak. Emellett sokat relaxáltam, és mozogni kezdtem. A klubunkban táncos rendezvényeink voltak, s lassan, fokozatosan éltem e lehetőséggel. Többen tapasztaltuk, hogy a tánc kiváló átmozgató gyógytorna, igaz nem sikkesen járjuk, de annál nagyobb örömmel! Tornázni kezdtem, amit mindennapi rendszeres reggeli szertartásommá tettem. A kanapéról lecsúsztam a szőnyegre, a nyújtó gyakorlatok után visszamásztam, ott ülő gyakorlatokat végeztem. Úsztam és kerékpároztam is, bár ez utóbbit igen nagy nehézségek árán. Jó párszor meg kellett tapasztalnom a beton keménységét is, de ez sem tántorított el a folytatástól.
A Humanitás Klub elképesztő utat járt be, felsorolni is lehetetlen, mi minden történt velünk az elmúlt 25 évben. A hőskorban hetente összejöttünk. Közismert művészek, költők, énekes sztárok a voltak a vendégeink. Évente hat-nyolc kirándulást szerveztünk gyönyörű vidékekre, ahol közösen főztünk, játszottunk, énekeltünk. Megemlékeztünk a nemzeti és más ünnepekről, klub évfordulókról, jelmezes farsangi bálokat rendeztünk. A tagok igazi sorsközösséget alkottak, az esküvők, a gyermekáldások mindannyiunk közös öröme volt. Sorra nyertük a pályázatokat is. Rövidesen felkértek a kulturális munkacsoport vezetésére, amelynek eredményeképpen megrendeztük a Mozgáskorlátozottak I. Országos Kulturális Fesztiválját. Soha nem látott öröm és siker volt az esemény, amelyen 14 megyéből 300 szereplő, 220 kiállító és sok vendég volt. Örömünkre e rendezvény hagyományt teremtett országszerte. Ezt követően a tatabányai Tehetséggondozó és Léleksegítő Alapítvány kuratóriumi taggá választott. Az érzés, hogy szükség van rám, valósággal szárnyakat adott. Évente országos autós,- kerekesszékes ügyességi versenyeket, kétévente kulturális fesztiválokat szerveztem. Létrehoztam a mozgáskorlátozottak alkotókörét, amelynek tagjai közül mára többen országosan elismert előadók, alkotók.
A fesztiválsorozat egyikén történt, hogy művészeti vezetőnk, ismerve a versek iránti vonzalmamat, felkért arra, hogy tanuljak meg három verset és szavaljam el. Először rettenetes csapásnak éreztem a feladatot, kétségbe voltam esve, de ahogy kaptam a sok segítséget, egyre inkább lázba hoztak a versek. Meglepetésemre odáig jutottam, hogy díjakat nyertem. Számomra a versek szeretete egy boldog szerelemre hasonlít. A versmondásban az vezérel, hogy tisztelettel és alázattal adózzak a költőnek, a közönségnek és önmagamnak.
A szavaláson kívül előjött a gyerekkoromban örömmel felfedezett fütyülési képességem is. A Humanitás Klubban egyik klubtársunk játszott a zongorán, én meg nem álltam meg, kissé neveletlenül talán, de fütyülni kezdtem. Mindenki zenélt, énekelt a klubban, hát én mit csináljak, csak fütyülni tudtam. De azt úgy látszik, nem akárhogy, mert mindenki biztatott, hogy ne hagyjam abba, sőt, ezt nagyobb közösségeknek is hallaniuk kell! Zavarba jöttem. Hogyan és kitől tanulhatok fütyülni? Akkoriban jelent meg Hacki Tamás füttyművész válogatása. Miután megvettem, csak hetek múlva mertem meghallgatni. A feszültségek után jött a biztos érzés: igen, nekem fütyülnöm kell! Felfedeztem, hogy a hagyományos, csücsörítő technikám ellenére színesebben fütyülök, mint a mester. Megkértem egy kedves ismerősömet, egy vak zongoristát, kísérje a füttyömet. Elvállalta, és a közös gyakorlás során megkaptam a barátságát is, így őszinte bizalommal, nagy türelemmel dolgoztunk ezen az új hangzású zenei különlegességen. Véleménye szerint a pánsíp, okarina, fuvola hangszerekre hasonlít a füttyöm, és csaknem 3 és fél oktáv terjedelemmű. Egy idő után meglepődve tapasztaltam, hogy az a mód, ahogyan fütyülök nem tudatos. Zenei élményeim közben észrevettem, hogy először a zenei dallamokra gondolok, és azután várom a hangot. Nem azt figyelem, hogyan kell képezni a hangokat, csupán szabad utat engedek a nekik. Amikor fütyülök, akkor az emlékezetben rögzült dallamokat egyszerűen örömmel és szeretettel továbbítom. Milyen különös az élet: gyerekkoromban elvesztettem a reményét, hogy valaha is zenész lehetek, és amikor szinte mindent elveszítettem, akkor jött ez az ajándék.
Lélekmuzsika, amit csinálunk, így érezzük, így is neveztük el a később megjelenő CD-inket is. Boldoggá tesz, hogy bár mindenkit nem érint meg ez a zene, de akit meg igen, annak sokat nyújt. Sokszor mosolyogok a mi párosításunkon. János, aki vak, de jók a kezei, viszi a csomagokat, én látok, én vezetem őt.
Miközben a közösségi életben egyre nagyobb sikereink lettek, a második házasságom is kudarccal végződött, minden igyekezetem ellenére. Nagyon fájt, hogy így alakult életünk, és elveszítem a családomat. Szégyelltem az egész helyzetet, de tehetetlen voltam. Kislányunk először az édesanyjával maradt, de később gyermekotthonba került. Ma már 15 éves, és annak ellenére, hogy szellemi képességei nagyon korlátozottak, nem tud beszélni sem, csodálatosan szép, szeretetteljes kapcsolatban vagyunk. Naponta látogatom, sétáltatom. Nem tudom neki megadni azt, amiről álmodtam, a versek ajándékát, ez egy másféle kapcsolat lett, de nagyon mély, nagyon bensőséges.
Huszonöt év telt el azóta, hogy egy napon egy kerekesszékes fiatalember kifakadása rávett arra, hogy röplabdacsapatot szervezzek betegen, elesetten is, és megalapítottam a Humanitás Klubot. Az elindított mozgalom ma már halad a maga útján, sokan vannak, akik továbbviszik a stafétabotot. Én továbbra is szorgalmasan tevékenykedem, de már kevesebb szaladgálással. Nagy változást hozott az életembe, hogy megtanultam számítógépet kezelni. Most már itthonról végzem szervező munkámat. A rendezvények, alapítványi, pályázati tevékenységek mellett segítek a sorstársak ügyes-bajos dolgaik intézésében, információkhoz jutásában. Annyi napi feladatom van, hogy a párom segítsége nélkül nem győzném megoldani azokat.
Ja, igen, mert párom is van. Tudnunk kell, mit kívánjunk, hát én már tudom. Először családra vágytam, megkaptam. Aztán szerelemre, azt is megkaptam. Végül boldogságra, és ezt is sikerült megkapnom. Öt éve vagyunk házasok Annával, és elmondhatjuk mindketten, hogy boldogságban élünk. Engem a hűség is boldoggá tesz: hűnek lenni ahhoz, aki a társunk, akit rossz napjain, morcosan is ugyanúgy szeretünk, mint amikor könnyű őt szeretni, és aki hozzánk tartozik bárhogyan is - ez felemelő számomra. Van, akit szerethetek, gazdag ember vagyok.
Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy miután elveszett egészségem és minden reményem, megtanított küzdeni, ráadásul olyan munkát végezhetek és olyan tehetséget kaptam, amelynek környezetemmel együtt örülhetek. Céljaim, vágyaim továbbra is vannak, és ezért teszek is. Minden nap tornázom, és ez az alapja minden továbbinak. Úszom, kerékpározom, hogy jó kondícióban legyek, amikor kihozom a kislányomat és tolom őt a kocsijában, és a feleségem számára is méltó társ legyek. A humor és önirónia is segítségemre van abban, hogy az élet nehézségeit könnyedén fogjam fel: a kézfejem örökre megmerevedett, de azt mondom: ezek az én állandóan ölelésre kész karjaim. Igyekszem a lelkemben, gondolataimban is rendet tartani, és csak a széppel foglalkozni. Minden este hálát mondok azért a sok jóért, amiben részem volt a nap során. Ilyen gazdája vagyok magamnak.
E könyv kéziratának készítése közben Adamecz László, a Komárom-Esztergom Megyei Tehetséggondozó és Léleksegítő Alapítvány Humanitás Klubjának vezetője, az alapítvány kuratóriumi tagja a fogyatékkal élő emberek kulturális és sportprogramjai szervezésének terén végzett áldozatos tevékenységéért a Köztársaság Elnökének Érdemérme kitüntetésben részesült.